A kicsi zöld tündér

A mai nap egyszerűen felkavaró volt. Gondolkozom, mit mondhatnék, mit írhatnék neked. És ha véletlen kitalálnám, akkor sem szólnék. :)

Változtál. Miért? Jó lenne, ha valahogy megéreznéd ezt a kérdést és válaszolnál. (Egyszerűbb lenne, ha tényleg megkérdezném, tudom. :))

Mit is érzek... passz. Izgulok, izgatott vagyok, félek, kételkedek, kétségbe esek. Tanácstalan vagyok. Megnézném a jövőt, hogy meg tudjam hozni s jó döntést. Ha ez ilyen egyszerű lenne...

Na, de mit is írhatnék neked, amit még el is küldhetnék.

...

Kedves B!

Örülök, hogy láttalak. Sokat változtál. (Tényleg akarom tudni, hogy miért?) Hogy vagy?
Sajnálom, ha undok voltam, csak tudod, zűrös volt az egész. Gondolom tudod. Neked is? Te is ülsz otthon és töprengsz, hogy mit csinálj? Vagy tudod, mit kéne tenned, de nem teszed meg? Vagy feladtad? Lezártad? 
Hogy állsz mindezzel? Örülnél, ha beszélgetnénk? (Ezt húznám ki először.) Nincs kedved eljönni beszélgetni? Eljönni és nevetni? Piszkálódni és nevetni? (Ezt húznám ki másodszor.) Mert hiányzik. (Ezt már le se írnám.)

...

Miért nem írom le ezeket? Miért nem mondom el? Miért nem írok bármit? Ezeket nekem kéne tudnom, ha jól sejtem. Talán gyáva vagyok, talán csak bizonytalan, talán sérült. Majd kivizsgáltatom magam egyszer.

Elmondhatnám, hogy elképzelem, ahogy átölelsz, ahogy egymás mellett tanulunk, ahogy együtt ücsörgünk. Nem mondom el, mert nem tudom mit akarok. Mert nem tudom, képes vagy-e ezekre úgy, ahogy én elképzelem. Bátran, határozottan, védelmezőn, vidáman, szeretetteljesen. Képes lennél rá? Te vagy az, aki mellett el kell ezeket képzelnem?

Nem tudom...

Vannak pillanatok az életben, amikre örökké emlékezni fogok. Nem azért, mert fontosak voltak, hanem mert akkor itt voltál.

A négy hónap hattá bővült. Időnként feltűnsz. Mikor arra járok, elgondolkozom, láthatsz-e valahonnan. Kihúzom magam, és szebben lépkedek. Nem tudom, mit mondanék ha szembejönnél. Nem tudtam.

Mint ma kiderült, semmi használhatót. Szívás. Nem tudtam beszélni veled, pedig a lehetőség adott volt. De tényleg, mit mondhatnék? Te mit mondanál? Te sem mondtál semmit. Én sem. aztán csevegtünk. Egy kis segítséggel. Néha visszautaltam a régmúltra. Olykor-olykor te is. De semmi hasznosítható nem hangzott el. Semmi a jövőről.

Nagyon dobogott a szívem, izgultam, ideges voltam, hisztis, kicsit undok, és kicsit sem hasznos. Talán gonosz, de leginkább kétségbeesett. Haszontalan. Szívás. Haragudtam magamra és rád, amiért nem haragudtál rám elég látványosan, amiért nem könnyítetted meg a dolgom, de nem is tetted lehetetlenné. Haragszom, mert nem tudom mit gondolsz, mert sok a közös bennünk, mert rengeteget tudok rólad, mert ismerlek, és mégsem tudom mit gondolsz.

Nem tudom mit kéne tennem, sem magam miatt, sem miattad.

Sajnálom!
Hiányzol!
Beszélhetnénk...
Nem tudom mit akarok. :(

Kedves B!

Rég beszéltünk. Rég írtam. De én csináltam így. Lehet, hogy így jó, lehet hogy nem. Ezt már sose tudom meg. A mai napig elgondolkozom rajta, hogy jól tettem-e. De nem érzem úgy hogy megérdemelnék még egy esélyt. És hát nem is kérnék, tekintve, hogy még mindig nem tudom mit akarok.
Nem tudom, hogy ki hiányzik. Az, akivel leveleztem, aki mindig felvidított, akivel kölcsönösen szívattuk egymást? Vagy az, akinek olyan nagyon fontos voltam?
Hát komolyan nem tudom. Csak azt, hogy reggel hiába nézem meg az emailjeimet, nincs köztük semmi, amitől jó kedvvel indulnék el, vagy amiért megérné fél órával korábban felkelni, hogy még válaszolhassak is. A megszokás megnézeti velem a fiókom napközben is, de nem is csalódok igazán. Azt hiszed, így döntöttem. Pedig nem, csak azt gondoltam és remélem jól tettem, hogy jobbat tesz neked, ha nem beszélünk. Akkor nem fogsz úgy utálni, nem leszel olyan rosszul... mert akármilyen elcsépelt is, sose akartalak megbántani. Az egyik legjobb ember vagy akit ismerek. Úgyhogy jöjjön most a következő közhely: túl jó vagy hozzám, velem van a baj. És tényleg. Automatikusan, tudat alatt/előtt eltaszítok mindenkit, aki túl közel kerül hozzám. Egy pillanat, és meglátom egy hibáját. Egy másik, és ezerszeresére nagyítom. Aztán bezárkózok, rágódok ezen, belehajszolom magam. És döntök. Ezzel vége.
Aztán rágódok rajta. Ez van. Nem először. Az viszont első, hogy 4 hónappal később is még töprengek ezen. De nem tudom, hogy magamtól, vagy sem. Pedig az sokat segítene...

Hát, nem várom válaszod. :) De írok még!
 

 Nos, az előző próbálkozás láthatóan nem sikerült. De hátha majd most.

Úgyhogy üdv mindenkinek, főleg magamnak!

-írni márpedig mindenki tud-

Néhány éve egy végtelennek tűnő magyarórán ezzel a címmel kellett fogalmazást írnunk. Már akkor is erős kételyeim voltak az állítással kapcsolatban, és ez mostanra sem változott. Hogy én? Írni? 
És mégis... itt vagyok, és valami ilyesmit próbálok tenni, csak azért, hogy azokat a gondolatokat, amiket elmondani nem merek, sőt, sokszor még végiggondolni se, valahogy kijuttassam magamból. Ígyhát kedves olvasóm, ez lehet, hogy egy igen rövid életű blog, de lehet hogy nem... Lehet, hogy jó lesz, lehet, hogy nem, egyelőre nem tudok annál többet tenni, hogy kipróbálom. Valami csak lesz belőle. :) 

*Maminti*